Lépjen be a TV-zés világába!
2017. július 25. kedd 06:28

Nyitott szemmel és füllel

2011-02-17 09:30

Megosztás

Ha valamiről sokan állítják, hogy jó, akár látatlanban is elhisszük. Újabban mindenfelől érkeznek a jóindulatú figyelem jelei Cseke Eszter és S. Takács András címére. Tehát riportfilmjeik nyilván jók. És tényleg.

A tévés riportkészítéshez kell néhány dolog. Kell például egy kamera. Eszternek és Andrásnak mindjárt kettő is van. Egy-egy parányi készülék, ami bármely turista eszköztárában fellelhető lenne.Hozzászoktunk, hogy a kamerás stáb az operatőrrel az élen felvonul a helyszínre, jobbról a hangtechnikus, balról a riporter (fontos vonuló a szerkesztő, olykor a rendező is), és így együtt – felkavarva a helyszínt – jól megörökítik a dolgokat, amiket szép rendben terelnek az objektív elé. Ennek a két riporternek viszont nincs se szerkesztője, se technikusa, se rendezője. A helyszínt a legkevésbé sem kavarják fel, tekintve, hogy többnyire olyan terepre mennek, ahol jelenlétük nem kívánatos, vagy legalábbis idegenkedést szül, tehát a legjobb, amit tehetnek, hogy kerülnek mindenféle feltűnést.

 
A nagyobb lélegzetű beszélgetésekhez a tévések általában kiválóan világított stúdiókat használnak, többnyire szerkesztett kérdéseket olvasnak fel a súgógépről, s mindenféle előgyalult koncepció mentén adnak át nekünk jól előrágott világképet. Burmában, Mauritániában vagy az indiai halálvárosban, Varanasiban – ahol a legutóbb forgatott három filmjük készült – a riportereknek szerencséjük volt, ha valahol álomra hajthatták a fejüket, vagy ha valami ehetőhöz hozzájutottak, így aztán tévéstúdióról eszük ágában sem volt álmodozni. (Nyilván amúgy se.) A korszerű tévés technika hiánya a két huszonéves riporter második legerősebb fegyvere. Nemegyszer tapasztaljuk, hogy a korábban értelmesnek tetsző riportalany elveszti a józan eszét, ha ráemelnek egy szép nagy kamerát és mikrofont tolnak az orra elé. A megfigyelőtől a valóság megzavarodik. (Ez egyébként a szubatomi világgal foglalkozó fizika egyik bizonyított alaptétele.) Eszter és András tehát, amennyire lehetséges, láthatatlan és tartózkodó. A két riporter mégsem ezzel éri el az olykor tényleg megrendítő hatást. Amijük van, az minden újságíró legerősebb fegyvere kell legyen: a kíváncsiság. Olykor naiv, olykor nyersnek tetsző, és ami fontos: sosem ítélkező. De kimeríthetetlen. Kíváncsian ásnak addig, amíg el nem érnek valami fontosat. Valamit, ami fáj, ami felemel, ami döbbenetesen más, mint amit mi – itt Európa közepén – ismerünk.
Ha a siker fokmérőjének tekintjük, hogy egy forgatott anyagot átvesz a BBC és a CNN is, akkor a burmai filmjük a legsikeresebb. Ottlétük alatt a diktatúrában élő ország vezető ellenzékijével is sikerült beszélgetniük. Ez a világ médiahatalmainak nem áll módjában, mert nemkívánatosak Burmában. Ők ketten viszont átlagos turistának álcázzák magukat. Egy politikai struktúra azonban annál sokkal összetettebb, hogy a kegyetlen elnyomás, a börtönnel való állandó fenyegetettség, a mindenütt jelenlévő besúgás tényeinek többszöri ismételgetésével valami feledhetetlent hozzanak közel a nézőhöz.
Ennél sokkal többet kapunk a Varanasiban forgatott filmből. Ott meghalni egy hindu számára azt jelenti, hogy végre kikerülhet a reinkarnáció állandó körforgásából, s örökre megpihenhet az isten oldalán. Cseke Eszter és S. Takács András filmjét nézve valamit megsejthetünk abból, hogy azok a haldoklók miért várják boldogan az elmúlást, de ami még többet jelent, abból is, hogy mi magunk miért félünk annyira a haláltól. Amit ők ketten ebben a filmben létrehoztak, az nem egyszerűen riporteri mestermunka, de katartikus erejű műalkotás is.
Végül jár egy kalapemelés a Spektrum tévének is, amely egyedüli fórumként (ráadásul a csatorna egyetlen hazai gyártású műsoraként) otthont ad a világ árnyas sarkait bejáró sorozatnak.
Szerző:Herczog Gábor

A teljes kritikát elolvashatod a Színes RTV legújabb számában

Friss híreinket ITT találod!
 

Timi