Lépjen be a TV-zés világába!
2017. október 19. csütörtök 18:03

Oké, hogy Gosling, de amúgy kik ezek az emberek a Golden Globe-on?

2017-01-09 08:41

Megosztás

Volt pár arc, akit nem feltétlenül tudsz hova tenni? Segáz, nem mondjuk el senkinek, sőt, még képbe is hozunk.

golden globes
 
Trump-rugdosás negyvenhét reklámszünettel

Ha a tavalyi érdeklődésünket – magyar jelölt híján – nem is tudta megközelíteni, azért idén is csak leültünk a szokásos évi Golden Globe élőzésünkre, már nem is lenne igazi a január eleje egy jóféle hajnal kettőkor live stream vadászás nélkül. Az idei, sorrendben a 74. Gálát témájában eléggé meghatározta az a nyomasztó tény, hogy napokon belül hivatalosan is Donald Trump lesz az USA elnöke. A Golden Globe posztok alatt közösségimédia-szerte republikánusok fejezték ki, hogy ezt a liberális mocskot nem fogják nézni, és remélhetőleg így is tettek, mert aligha tetszett volna nekik, amit láttak: a leendő elnökbe, kezdve Jimmy Fallon nyitóbeszédével – „Tudjátok, mi lett volna, ha Joffrey király nem hal meg? Tizenkét nap múlva megtudjuk!” – csak az nem törölte bele a lábát egy-egy megszólalással, aki nem beszélte rendesen az angolt.


 

A legkínosabb baki

Apropó angol nyelv. Sofía Vergara, szegény, teli szájjal szaladt bele abba a bizonyos erdőbe, majdnem megsajnáltam, de hát nekem nincs szívem, vagy ha mégis, az csak olyan firkászszív, melynek a hírérték szent, márpedig élő egyenes adásban főműsoridőben ilyen kínos bakit elkövetni bizony hírértékű esemény. Mi is történt? Nem tudni pontosan, hogy a súgógépre írták rosszul a szót, vagy a kolumbiai származású Vergara botlott meg az angol nyelvben, esetleg szándékosan csinált hülyét magából, de valahogyan az „annual” (éves) szó helyett „anal” hangzott el – amit azt hiszem, nem szükséges lefordítanom –, amikor a HFPA éves tradícióját, jelesül a Miss Golden Globe lányok intézményét felkonferálta. „The Hollywood Foreign Press Association has an anal tradition,” – kezdte, majd zavarba jött, aztán a javítási kísérlet még rosszabbul sikerült, ekkor ugyanis az „anus” szót sikerült haználnia, ami megint csak egyértelmű magyarul is. Majd elmondta kifejtve is, hogy ez a hagyomány arról szól, hogy egy második generációs előadőművész is segít a díjátadón minden évben. Pontosabban idén három: 2017-ben a Miss Golden Globe szerepét Sylvester Stallone és Jennifer Flavin három lánya töltötte be. Az eset kínos, a Twitter tele a témával, a többség nem is a bakin akadt ki, hanem azon, hogy Vergarának miért is az a visszatérő szerepe immár sokadszorra, hogy bolondot csináljon magából élő adásban? Maga az érintett ugyanakkor jól vette a buktatót: később posztolt egy fotót az Instagramra az alábbi szöveggel: „Talán magányosnak látszom a backstage-ben, de valójában csak ekkor találtam ki az an*s poénomat, hahaha!”

sofia vergara

Ez a Gosling-musical tényleg akkora nagy szám?


Még annál is nagyobb. A Kaliforniai álom, avagy La La Land különösebb meglepetés nélkül húzta be díjra az összes, min a hét jelölését, a film egész egyszerűen csodálatos. Olyan, mintha nem is ebben a korban készült volna, egy mikrogrammnyi cinizmus sem szorult bele, olyan őszinte, és tiszta szívű, olyan gyermekien varázslatos, hogy olyat ritkán lát a szőrösszívű filmkritikus. Éppen emiatt lesznek, akik nem fogják szeretni, ők valószínűleg már egyel vastagabb falat vontak az egykor érző szívük köré, és ezt a kockázatosságot valamennyi díjazott alkotó kiemelte, és megköszönte a Lionsgate-nek, hogy vállalták ezt a kockázatot. És hogy mely alkotók jártak a színpadon? A producerek, a rendező-forgatókönyvíró, a két főszereplő és a zeneszerzők, elhozták ugyanis a legjobb vígjáték/musical, a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv, a legjobb eredeti betétdal és filmzene, valamint Ryan Goslinggal és Emma Stone-nal a vígjáték/musical kategória legjobb férfi és női színészének díját is. Következő kör az Oscar, ott ugyan nehezebb lesz ekkorát nyerni, mert a Golden Globe-bal szemben ott ugye nincs különválasztva a drámai és a vígjátéki filmmezőny, és hagyományosan hajlanak is a komolyabb, drámai hangvételű filmek díjazására.



És milyen Holdfény?

Leginkább az, amiről fentebb írtam, a film, amely leginkább veszélyezteti a Kaliforniai álom legjobbfilm-kategóriás Oscar-díját. A Holdfény karcos, lánctalpas darab, témájában duplán a társadalmi felelősségvállalás felé többnyire (már amikor épp nem felejtenek el bármilyen nem fehér embert is jelölni) állást foglaló Akadémia preferenciáihoz passzintva: a film egyszerre foglalkozik az afro-amerikai közösség máig nem megoldott problémáival és a homoszexualitás elfogadásával, és ha ez nem lenne elég, van némi drogos vonal is. Mindez egy hármas tagolású felnövekvés-történetben feldolgozva, egy-egy fejezet a gyerekkor, a tinédzserkor, és a fiatal felnőttlét. A Holdfény bizonyos szempontból nagy vesztese a Golden Globe-nak, míg más szempontból meg épp hogy nagy nyertes, hisz többnyire a legjobb drámai film díját tartják a legfontosabbnak, amit meg is nyert – ám hat jelöléséből ez volt az egyetlen. Meglátjuk, mi lesz az Oscaron.



Vannak még tök ismeretlen arcok…

Vannak bizony, legalábbis ha nem ástad bele magad a Netflix mélyébe, amint azt tették láthatóan a Globe odaítélői, mert a The Crown, azaz A korona című sorozat például nem túl régen jelent meg, de máris elhozott két Arany Glóbuszt, a főszereplő Claire Foy a legjobb drámai sorozatszínésznő lett, ahogy a széria is a legjobb a drámák között. Főként azt kell róla tudni, hogy II. Erzsébet ifjúkoráról szól, Netflixhez méltóan tele van intrikával és hogy nagyon, nagyon sok pénzből készült, egyesek szerint a legdrágább eddigi Netflix-produkció. El is verte a kistesót, a hálózat közönségkedvencét, a Stranger Thingst, ami meglepetésre semmit nem nyert.



A Black-isht már többen ismerhetik, Feketék fehéren címmel hazai csatornán is fut, ám az, hogy Tracee Ellis Ross elhozta a vígjátéksorozatok legjobb színésznőjének díját, elég meglepő. A sorozat már 2014 óta fut, eleinte nem nagyon emelték ki, a legutóbbi évad azonban elég jól sikerült: Emmyre is triplán jelölték. Az Atlanta a Netflix mintájára húzható fel: friss sorozat, és kettőből kettes eredménnyel zárta a díjátadót, a vígjátéksorozatok legjobb színésze díjat és a legjobb vígjátéksorozat díját is Donald Glover vette át. Nem ám ripacsságból: a szériának Glover nem csak szereplője, de producere is, ő jegyzi a forgatókönyvet, felügyelte a zenei munkálatokat – az Atlanta a hiphop-szcénában játszódik –, sőt, két epizódot még rendezett is. Ez a túlhajszoltság okozhatta, hogy a világ legborzasztóbb öltönyét sikerült magára húznia a Golden Globe-ra.



Izgalmas esemény még Aaron Taylor-Johnson jelenléte a díjazottak között, a borzasztóan fiatal, 1990-es születésű színész főleg Kick-Assként lehet ismerős, ám ha nem láttad az Éjszakai ragdozókban, akkor most itt az új indok, hogy megtedd – már ha az nem elég, hogy az az egyik legerősebb, legnyomasztóbb thriller, ami a közelmúltban mozikba került. Képzeld el azt a mozit, amiben az egyre sötétebb karaktereket alakító Jake Gyllenhaal már nem elég beteg, hogy a rosszfiú szerepét játszhassa. Na, az az Éjszakai ragadozók, amiben Gyllenhaal végül a jófiú – már amennyiben annak lehet nevezni… – míg Taylor-Johnson alakítja a főgenyát, akihez hasonlatos férget legutóbb a Halálsoron Van Billje szmélyében láttam filmvásznon. Fun fact: Taylor-Johnson pedigrés brit színész létére alakította páratlanul a legalja amcsi fehér szemetet, olyan briliánsan, hogy a nagy kedvenc Holdfény Mahershala Aliját is lenyomta.



És az a Night Manager? Az mekkora dobás?

So-so. A Kaliforniai álom Globe-halmozásához képest a sorozatok szerényebben teljesítettek (ott ugyanaz az egy széria kevesebb nominációt tud begyűjteni), bár az AMC The Night Managere három elismerésével egészen elégedett lehet: minden színészét díjazták, Tom Hiddleston lett a legjobb férfi főszereplő, Hugh Laurie a legjobb férfi mellékszereplő míg Olivia Colman legjobb női mellékszereplő (mindhárman a minisorozat/tévéfilm kategóriában).
A sztori egy 1993-ban megjelent John le Carré regény alapján készült, amely egészen különleges helyet foglal el a szerző munkásságában, ugyanis ez az első regénye a sorban, amely már nem a hidegháború idején játszódik és nem a Szovjetunió a főellenség. A sorozat készítői a jelenhez igazították a cselekményt, amelyben az egykori brit kommandós, Jonathan Pine (Tom Hiddleston) szállodaportásként sem tud hátat fordítani az erőszak világának és már csak azért sem, mert életében ismét felbukkan a világ legromlottabb embere, a nemzetközi fegyverkereskedő Richard Onslow Roper (Hugh Laurie). Éppen ezért Pine úgy dönt, bűnözővé válik, hogy elkaphassa Ropert.

Nos, az első epizód után valószínűleg soakan kaszálják, pedig érdemes neki további esélyt adni (pláne, akit kicsit is izgat a geopolitika), és úgy érdemes a pilothoz állni, mint egy nagyjátékfilm első 20 percéhez, ami a hangulatteremtésre, a keretbe helyezésre és a karakterexpozícióra helyezi a hangsúlyt. Ugyan végig kicsit steril marad a sori, de a képek magukat adják el, és az évad végére összekapja magát a sztori. Talán a díjak után pedig nem kell külön kiemelni, hogy afőszereplők zseniálisan alakítanak, de érdemes kiemelni a jelentéktelen mellékszereplőként alakítókat is.



És magyar díj miért nem volt?

Főleg mert a Tiszta szívvelt nem válogatták be, az amatőrök. Pedig az de jó volt. Viszont a legjobb idegen nyelvű film kategóriája izgalmas végeredményt hozott: az Elle című mozi lett a befutó, ráadásul duplán: a film is, és a főszereplője is díjat kapott, Huppert-nek ez az első Golden Globe.ja, pedig már hatvannégy éves, és volt már nem kevés hatalmas alakítása. Ha létezik rendező, aki képes a szexuális zaklatás témaköréhez működőképes fekete humorral nyúlni, az pedig Paul Verhoeven. A 78 éves holland rendező munkásságának meghatározó témái között szerepel az erőszak és a szexualitás kapcsolata, valamint az emberi psziché sötét oldalának bemutatása a múltban, a jelenben és a jövőben, elég csak néhány filmjére gondolnunk, ami eklatáns társadalomkritikát fogalmaz meg:

Csillagközi invázió
Showgirls
Elemi ösztön
Robotzsaru

Pályafutása zenitjén túl jottányit sem változott érdeklődése, legutóbbi filmjében is efféle húrokat penget: az Elle főszereplője Michèle, aki egy piacvezető vállalat keménykezű igazgatója, ám egy nap ismeretlen tettes betör a lakásába, megerőszakolja, de utána sem hagyja békén, s onnantól furcsa csikicsuki játszma kezdődik a férfi és a nő között. Olyan ez, mint az Elemi ösztön, csak végtelen szarkazmusba fojtva. Isabelle Huppert pedig egészen fenomenális a szerepben, elsősorban azért, mert egy olyan karaktert hoz, akit nem lehet igazán szeretni, sőt, a történet egy pontján a néző inkább érzi úgy, hogy megérdemelte azt, amit kapott, mintsem áldozatként tekintene rá. Veszélyes alkotói játék ez, mert Verhoeven a sokszor általános vélekedésre játszik rá (khmm, tehetsz róla, tehetsz ellene), de ezért is tud nem klasszikus tanmesévé válni egy megerőszakolt nőről, s valószínűleg ezért díjazta a HFPA is.



Izé… Casey Affleck az a híres Affleck-klán tagja?

Az bizony, nincs belőlük olyan sok. Ő itt Ben Géza Affleck kisöccse, Casey, akit idén még meg fog találni pár díj A régi város, avagy Manchester by the Sea című film kapcsán. De hát tudod te, ki ő, a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című moziban ő volt a címszereplő, még Oscar-jelölést is kapott érte. Azt akkor nem váltotta díjra, de idén ismét számíthat a jelölésre, hátha majd most. A régi város című, komatózusan unalmas című film főszerepében ugyanis a hírek szerint óriásit alakít: szerepe szerint ő a nagybácsi, akire unokaöccse nevelését bízza a törvény betűje, miután testvére meghal. Mivel a tinédzser srácot minden a lakóhelyéhez köti, míg Affleck karaktere meglehetős gyökértelen, így visszatér gyerekkora színhelyére. A sztori így leírva nem egy atombomba, nem is az a lényeg: ez sokkal inkább egy gondolkodós, érzelmes film családról és felnövekvésről.



Következő állomás az Oscar, addig a legtöbb jelölt film itthon is mozikba kerül, stay tuned!

Lola